FANDOM


RTV RészletesSzerkesztés

Címlapsztori: Koltay Gergely (2004 07. szám)

Korunk azon ritka polihisztorainak egyike, aki képes maradandót alkotni egymástól távol esô területeken is. Ennek megfelelôen befelé figyelô alkat, aki mindig ugyanannak a belsô igazságnak a különbözô megnyilvánulásait tárja elénk; legyen szó akár a Kormorán együttes dalszövegeirôl vagy a Honfoglalás zenéjérôl, esetleg a Gyermekszív című dokumentumfilmjérôl.
Régi vágya volt, hogy képzôművész legyen, mégis egyenes úton bandukolt a zeneiskolából a konzervatóriumon át a Zeneművészeti Fôiskoláig. Közben, még gyerekfejjel beválogatták a Vígszínház egyik produkciójába. Késôbb vendégművész a Nemzeti Színházban, a Katonában, majd a 25. Színházban. Idôvel itt ismerkedett meg Sebô Ferenccel és Halmos Bélával, akikkel együtt újra felfedezték azt a népzenei folklórt, amivel addig jobbára csak kutatóink foglalkoztak. Ez igen nagy zenei élményt jelentett mindhármójuk számára. Az újra megtalált archaikus magyar népzenét játszották a hetvenes évek elején a Sebô együttesben, ez volt a zenei alapja a ma is létezô táncházmozgalomnak. Egy idô után azonban Koltay nem elégedett meg a hű utánzással, tovább akarta tágítani a népzenei határokat. 1976-ban aztán ez a vágya is valóra vált.

Meg se emlitsd Papadimitriu Grigorisz nevet! (akinek ez a raccsologep vegul a halalat okozta 1980, februar 29-en!)

Szegyen!

A Kormorán elsô zenealbuma 1984-ben jelent meg, ez volt a Folk and roll, 2003-ban publikálták a hetvenötödik albumukat A forrás felé címmel. A kormorános hangzás mára unikum lett, dalaik senkiével össze nem téveszthetôk, archaikus magyar hangzásvilágot és rockelemeket ötvözô tónusa egyedülálló színt képvisel a hazai zenei palettán. Persze az is igaz, hogy az elmúlt huszonhét év során mostoha sorsot élt meg idehaza a Kormorán együttes. Talán azért, mert nem indultak el a show-biznisz világa felé, talán olyan generáció tagjai, akik „… mindhalálig holnapra várnak…” Bár, ha Koltay Gergelyt kérdeznénk errôl, szokott visszafogottságával bizonyára számtalan más indokot hozna fel. Annál is inkább, mivel úgy véli, mindenkiben a jót kell meglátni, mert akkor rögtön megnyílik a másikban egy kapu, amin átnézve szót lehet érteni egymással.
Ezt a hozzáállást nemcsak a baráti körében, hanem a munkahelyén is szeretné érvényre juttatni. Már csak azért is, mert véleménye szerint a Magyar Rádióban még mindig kellemes a hangulat, családias a légkör, ellentétben például a televízióval, ahol néhány évig ugyancsak megfordult mint a zenei műsorok fôosztályának vezetôje. Ott, akárcsak itt a rádióban, úgy vélekedett, hogy a hazai nézôk és hallgatók igenis kíváncsiak a hazai elôadókra, színészekre, művészekre, zenészekre. Azon egyszerű oknál fogva, mert ôk itt élnek közöttünk, velük lehet azonosulni. Egyik interjújában azt nyilatkozta ugyanerrôl a témáról, hogy „a magyar ember a magyar társadalom problémáival akar bíbelôdni, szeretne magyar színészeket látni, magyar zenészeket hallgatni, velük azonos hullámhosszon gondolkodni. Ha azt hallja, hogy »Földvár felé félúton«, akkor megérinti valami, hiszen tudja, hol az a hely, és ô is volt Földvár felé félúton.”
Ennek szellemében szeretné kialakítani a Kossuth rádió zenei arculatát mint frissen kinevezett zenei vezetô. Szeretné, ha a nemzeti fôadón magyar nyelvű, készítésű zenét lehetne túlnyomó részben hallani. Ezért az angolszász muzsika arányát igyekszik lecsökkenteni, ugyanakkor a hazai gyártású komoly- és könnyűzene arányát megnövelni. Hollós János alelnök szavaival élve, kétezer év legszebb zenéibôl válogat ezentúl a Kossuth adó. Ebben egyaránt helye van a komolyzenének csakúgy, mint a népdalnak, vagy a dallamos komolyzenének és az operettnek vagy a rockoperának.
Koltay Gergely szerencsésnek tartja magát, mert tehetséges kollégákkal dolgozhat együtt. Úgy véli, ha mindenki teszi a dolgát, akkor jól működik a gépezet.
Szívós Mónika

Erdélyi NaplóSzerkesztés

XVI. évfolyam, 22. (765.) szám 2006. május 30.

Magyarnak lenni hivatásunk

Beszélgetés Koltay Gábor filmrendezővel és Koltay Gergely zeneszerzővel, a Kormorán együttes vezetőjével.
Koltay Gábor filmrendező és Koltay Gergely, a népszerű Kormorán együttes vezetője, testvérek. Hivatásukban mindketten fontosnak tartják magyarságuk megélését és felmutatását. A budapesti Testnevelési Főiskolán történt fellépésük után első alkalommal nyilatkoznak ketten egyszerre a sajtónak.
– A múlt héten közösen léptetek fel a budapesti Testnevelési Főiskola hagyományossá vált estjén, s ha valaki még nem tudta volna rólatok, kiderült, édestestvérek vagytok. Magyarnak lenni hivatásunk – ezt a címet viselte az est és egy új zenealbumotok is. E nem mindennapi önvallomás miért fontos számotokra?
Koltay Gábor (K. Gábor): A TF-béli váratlanul nagy, lelkes és szavakra éhes közönséggel való találkozó címét Gergő adta. Ez egyben utóbbi lemezük címe is. Ennek történetét mondja el ő!
Koltay Gergely (K. Gergő): Egyik kedves barátom, a székelyföldi Bálint Elemér oroszhegyi polgármester interjút adott Perjés Klárának a Kossuth Rádióban, s ő fogalmazta meg ezt a gondolatot egyszerű székely módon: Hivatásunk magyarnak lenni! Erre a gondolatra épült aztán az új zenealbumunk is. Minden albumnak van egy alapmotívuma, fő témája. Számunkra ez a három szó fejezi ki leginkább, hogy mit gondolunk a világról. Három szóban meghatározhatjuk azt a magatartást, melyre szüksége lenne minden magyarnak.
- Gábor Trianonról készített filmsorozatot, majd napvilágot látott magyarságunk történetének e tragikus pillanatáról szóló kötete is a Szabad Tér Kiadó gondozásában. Miért tartottad fontosnak, hogy éppen erről a drámai pillanatról készíts filmet és könyvet?
K. Gábor: Általában fontosnak tartom a magyar történelem sorsfordulóival, kiemelkedő személyiségeivel, eseményeivel való foglalkozást, illetve egy korszerű, egészséges történelemszemlélet, nemzettudat kialakítását. Trianon a XX. század elejétől napjainkig meghatározta és ma is meghatározza történelmünket, mégis nagyon keveset tudunk róla, a magyarság egészének történelmi tudatából szinte teljesen kiesett. Trianon tabutéma volt a szocializmus évtizedeiben, tehát csak a szerencsés családok gyermekei hallhattak róla, amilyenek Gergő öcsémmel mi is voltunk, mert pedagógus édesanyánk és a történelem iránt fogékony, tisztviselő édesapánk gyűjtötte a történelmi témájú könyveket, sokat olvasott és mesélt nekünk. Nagy könyvtárában érdekes könyveket fedezhettünk fel, anyám pedig különös súlyt fektetett és tudatosan figyelt a történelem iránti érdeklődésünk felkeltésére. Ilyen értelemben kellene magyarságtudatról beszélni, amelyet minden gyermeknek otthon kellene magába szívnia, majd később még tudatosabb formában az iskolában. Ezt mi – szerencsére – otthon megkaptuk, de iskolai vonatkozásban is szerencsénk volt, mert találkoztunk olyan tanárokkal, akik továbbfejlesztették ilyen irányú érdeklődésünket. Gyakorlatilag mire tizenéves fiatalember lettem, már érdeklődtem a jelen világ dolgai iránt is, a régmúlt történelem iránti érdeklődésem pedig már eleve megvolt. Ezek közül kiemelkedtek azok a tabutémák, melyek itt vannak körülöttünk mind a mai napig. Hiába a rendszerváltozás, mintha továbbra sem lehetne beszélni az egykori tabutémákról, a közbeszédben nincs róluk szó. Rosszabb esetben 16 esztendő után is hazugságok hangzanak csak el! Szerettem volna ráirányítani a figyelmet a Trianonnal kapcsolatos kérdésekre.
- Otthon nekem a Világok világa Magyarország című Kormorán CD van meg, amelyen válogatott Kormorán-dalok hallhatók, az akkor még 27 év zenei terméséből. A kísérőszövegben olvasható: Gergő szerint „a népzene anyanyelv, és mi saját szavainkat használjuk, mikor megszólalunk”. Mint ismeretes, a Kormorán-zene alapja a népzene. Mi fakasztotta fel benned a népzene iránti szeretetet? Spontán vagy tudatos módon kerested a forrást?
K. Gergő: Ha nálunk Magyarországon a piros-fehér-zöld színű zászlót valaki fölemeli, mindig tesznek rá valami furcsa megjegyzést. Amikor harminc évvel ezelőtt elkezdtük a muzsikálást, arra gondoltam, nekünk olyan zenét kell játszanunk, amit mi tudunk a legjobban a világban. Mi nem játszhatunk country-zenét vagy latin zenét, mert azt Kubában vagy Dél-Amerikában jobban művelik, hisz valamiképpen mindenki magában hordozza saját anyanyelvét, kultúráját. Mi a magyar népzene világát ismerjük a legjobban, és ezt mutathatjuk be a világnak. Hozzá kell tennem, érdeklődnek is iránta a nyugat-európai fiatalok. Nem arra kíváncsiak, le tudunk-e másolni bármiféle létező vagy kitalált zenei irányzatot, hanem az érdekli őket, mi mit adunk magunkból.
A Kormorán gyökerei valóban a magyar népzenéhez vezetnek el. Minden dalunkban valahogyan, vagy a ritmikában, vagy a hangszerelésben, vagy a dallamvilágban fellelhetők az a hagyomány, amely Bartók és Kodály, valamint sok más népzenekutató gyűjtésének eredménye. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt a lángot továbbvigyük, továbbadjuk, mert azt szeretném, hogy az unokáim is magyar nyelven beszéljenek. Ha körülnézel a fővárosban, gyakorlatilag azt láthatod, hogy a feliratok nagy része nem magyar. Ez tragikus dolog. Ha visszahaladunk az időben, a XVIII. században arról rendelkeztek, hogy a hivatalos helyeken németül kell beszélni, a magyar nyelvet nem használhatják! Ám akkor is megjelentek a lánglelkű magyar nyelvújítók, így a magyar nyelvet soha nem tudták elvenni tőlünk. Hisz fennmaradásunk leglényegesebb biztosítéka sajátságos anyanyelvünk, amit más nem beszél rajtunk kívül.
Van még más furcsaság is a történelmünkben. Valójában senki nem mondhatja magát ősmagyarnak, hogy az Árpád-házig vezesse vissza vérvonalát. Hiszen időközben sokan települtek be vagy telepedtek le a Kárpát-medencében. Jöttek ide svábok, franciák, taljánok, tótok, zsidók, sok időszak volt a történelmünkben, amikor elnéptelenedett az ország, majd újra feltöltődött. Ám a nyelv mindig megmaradt, és azok, akik idetelepedtek, mindig megtanulták a magyar nyelvet. Így lett sajátságos kultúránk, mely magában hordozza a sajátságos magyar lelket. Ez a két legfontosabb dolog: maradjon meg az anyanyelvünk és a lelkünk benne. A Kormorán zenéjéből, remélem, mindez meghallható.
- Ez a lelkiség, amelyről beszélsz, a Kormorán-muzsikából, a dalszövegekből, melyeknek Te vagy a szerzője, szépen „kihallható”. Manapság ritka, hogy a művészvilágban így gondolkodjanak, mint ti. Érzésvilágotokkal, gondolataitokkal ütköztök-e falakba?
K. Gábor: Hadd tegyek két kiegészítést ahhoz, amit Gergő mondott. Az egyik: a hagyományok tisztelete. Sajnos, ha így haladunk, lassan elfogyunk. Nemrég épp a súlyos népességfogyásról készítettem egy filmet, hisz ez tragikus társadalmi probléma, amellyel nem vagyunk hajlandók szembenézni. Vagy például most itt beszélgetünk a Corvin mozival szemben, emblematikus 1956-os helyszínen, a Corvin-közben. A szintén emblematikus egykori magyar focista, Sándor Csikar egykori presszójában ülve a következő feliratokat látjuk: Piazza d’Oro, Coca-cola, Tramezzini stb., erről beszéltünk az előbb. A falat teletűzdelték amerikai filmsztárokkal és rockénekesekkel, nekem mint filmesnek nincs is velük semmi bajom. De hogy létezik az, hogy egy icinyke-picinyke bekeretezett Sándor Csikar kép sincs a falon? Holott generációk sora járt errefelé, hogy bekukkantson egy pillanatra, hátha észreveszi a híres futballistát, aki magyar volt, aki a miénk, és gyakorlatilag mindenki tudja errefelé, hogy ez valamikor az ő presszója volt. Ez nagyon picinyke kis példa, de azt gondolom, jól megvilágítja, hogy így veszítjük el a „mérkőzést”, amikor saját hagyományaink válnak érdektelenné. Amerikai sztárok képeivel ragasztjuk tele a falat, de nem tesszük mellé azokat a magyar hírességeket, akikre lelkünk mélyén sokkal büszkébbek lehetnénk, mint az amerikai szupersztárokra.
A másik megjegyzésem: Gergő népzene iránti érdeklődése nem véletlen. Gergőnek amúgy is sokféle művészi hajlama volt, kiválóan rajzolt és festett gyermekkorában. Hosszú ideig azt hitte a család, hogy festői pályára megy, aztán elkezdett zenélni, és az is nagyon jól ment neki. Mint ahogy most is, a zene- és szövegírás mellett kamerát kezel, filmeket rendez, sokfajta dologhoz ért. De az otthoni indíttatás mellett az iskolában a Kodály-módszer alapján tanulta az éneklést. Tanára, Bors Irma, közvetlenül Kodály-tanítvány volt, elvitte a gyermekeket Kodály tanár úrhoz, aki megénekeltette őket. Ezek az élmények elraktározódtak a gyermeki lélek mélyén. Az ember érdeklődése sokfajta indíttatásból tevődik össze. Ez a két megjegyzés jutott eszembe. De mit is kérdeztél?
- Milyen falakba ütköztök a művészvilágban?
K. Gábor: A szocializmus kulturális struktúrája nem ezeket az értékeket privilegizálta, amelyekről most beszélgetünk. Ennek isszuk a levét most bizonyos értelemben, mert a tudatot csak lassan lehet megváltoztatni. Azért lehetne persze gyorsabban is, ha lenne rá politikai szándék. De nincs. A szocializmus eszmerendszere az internacionalizmusra épült. Arra, hogy egyformák vagyunk, mindenről ugyanazt gondoljuk, s majd ha bekövetkezik a kommunizmus, végképp nagyon jó lesz mindannyiunknak.
Ez az eszmerendszer 45 év alatt nehezen helyrehozható szellemi, kulturális rombolást eredményezett. Ebben a gondolatkörben partvonalra löktek minden olyan erőfeszítést és szándékot, amely múltunk gyökereit kereste vagy kutatta. Ha valaki filmesként vagy zenészként sok emberhez tud szólni, akkor bizonyos értékekre ráirányíthatja a figyelmet. Ezt kellett meggátolni, megnehezíteni. Ettől féltek és félnek mindmáig. Miért? Mert egyszer csak öntudatukra ébrednének az emberek, rájönnének, hogy nagyon értékes, sajátos kultúrájuk van, amelyből hitet, erőt meríthetnek. Bár azt kell mondanom, ebben szerencsém volt, hiszen 1990 előtt sikerült megtalálnom azokat a személyiségeket, akik akkor is tudták, hogy a fontos magyar értékek létrejöttét elő kell segíteni. Most persze elsősorban Nemeskürty Istvánra gondoltam, de talán meg fogsz lepődni, de ilyen politikusok is voltak.
Ezzel szemben a hivatalos trend most a globalizáció. Régen nem így hívták, hanem internacionalizmusnak. A kettő között nincs túl nagy különbség, csak játék a szavakkal, a kifejezésekkel. Vagyis gyakorlatilag legyünk világpolgárok, és mindenfajta olyan dolgot tegyünk a múzeumba, annak is lehetőleg a legmélyebb, legsötétebb szobájába és tárlójába, amely a mi kultúránkról szól. Ezt nevelték belénk, azokba a generációkba, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években eszméltek. Ezért nehéz változtatni a kilencvenes évek eseményei után ebben az országban, mert világos, egyértelmű, hosszú távon gondolkodó politikai akaratot nem tapasztal az ember a tekintetben, hogy egy nép, egy nemzet visszataláljon saját kultúrájához, s abból próbáljon meríteni, azzal próbálja meghatározni helyét, szerepét, hogy erre aztán ráépíthető legyen a jövő.
Így aztán Magyarországon az emberek többségének nincs jövőképe. Főleg nincs távlatos jövőképük. Máról holnapra élünk. Nem tudjuk, milyen világot szeretnénk magunk körül a huszonegyedik században. Sokan úgy gondolják, nem is kell ezt tudnunk. Majd mások megmondják nekünk. Ez az oka, hogy a művészeti életben privilegizálták azokat az alkotókat és irányzatokat, akik a legkevésbé sem akarják elősegíteni ezt a fajta magunkra ismerést, hanem éppenséggel az új világrendbe való „zökkenőmentes” belesimulást hirdetik. A magyar művészek talentumát bizonyítja, hogy ennek ellenére létrejöttek olyan művek, sőt életművek, melyeket ma is fontos szellemi teljesítménynek tekintünk. Igen ám, csak ellensúlyozni tudná bizonyos ellenérdekelt szellemi áramlatok működését. Az ember sokszor úgy érzi, mintha valamiféle bozótharcosként küzdene. A sajtó, a média természetesen az „új” tendenciákat segíti. Ez a mai politikai trend. Ebből az alapállásból aztán nehéz építkezni, főleg ha az embert olykor „bennszülöttnek” nézik saját hazájában.
Beszűkült a közlési lehetőség is. Gergő a zenéjéhez, én pedig a filmjeimhez támogatást természetesen nem kapunk a médiától általában, néhány jóindulatú ember személyes segítségére számíthatunk csak. Ennek ellenére az emberek hallgatják a CD-ket, eljönnek a koncertekre, nézik a filmjeimet, színházi előadásaimat. Tehát ez azt jelenti, hogy számottevő igény van erre a gondolkodásmódra az emberi lelkek mélyén.
K. Gergő: Amikor a TF-találkozóra készültem, azon gondolkodtam, miről kellene beszélnem. Mert akik eljönnek, azok nagyjából hasonlóan gondolkodnak. Hogyan tudnám megfogalmazni nagyon egyszerűen azt, amit az ember ma érez a világban. S ekkor két dolog jutott eszembe. Az egyik: úgy mutatom be a mostani világot, mint a dekadens Rómát, mint a világbirodalmat, amilyen a bukás előtt volt. Ahol a keresztényeket az arénába küldték, és rájuk engedték az oroszlánokat. A magyarság problémája ahhoz hasonlítható, hogy állunk az aréna közepén, és próbálnak minket ijesztgetni a vadállattal, amely nem más, mint a globalizáció. A másik: Járok egy nagy bevásárlóközpontba, s amikor megveszek három-négy paprikát és paradicsomot, majd megnézem, a vonalkódos papírról megtudhatom, hogy a paprika olasz, a paradicsom pedig argentin.
A dolog másik oldala: vagyunk páran a józanok között, akik nem tudunk megszerveződni, hogy igazi erőt tudjunk felmutatni. Erre is mondok egy példát. A híres Gladiátor című film egyik jelenetében mondja Maximus, a főszereplő: – Akárhogy jövök is ki azon az ajtón, csak akkor maradok életben, ha összefogunk! Nos, ez a fajta összefogás vagy összetartás hiányzik, erre vagyunk képtelenek, ezt nem engedik meg nekünk. A másik szellemi áramlat képviselői összetartanak. Nagy problémánk: ahogy a lengyelek a világháborúban lovas hadsereggel mentek a tankok ellen, nekünk is vannak „lovas bandériumaink”, de egyenlőtlen a küzdelem, mert tankok jönnek szembe.

Magyar NemzetSzerkesztés

A szabadságról – rossz időkben
Koltay Gergely és a Kormorán együttes egy könyvvel és két hanghordozóval köszönti az új esztendőt 2008. december 29. 10:22

Pósa Zoltán
Koltay Gergely, a Kormorán együttes alapítója, frontembere két összeállítással jelentkezett az ünnepi időszakban. Az egyik, a Farkasok éneke – Himnuszok rossz időkben CD folytatja az archaizáló, sámánisztikus hangvételt. Az Őrizz meg engem tizenhat dal szövegéből összeállított verseskönyv, amelynek CD-melléklete a dalokat is hordozza.

A Farkasok éneke, az egyik új album címe Petőfi Sándor A farkasok dala című versét idézi emlékezetünkbe. Nagy költőnk szerint egyébként is a világ meghatározó csodái közé tartozik a szabadság és a szerelem, s ebben is nagyon egy húron pendülnek. Az alcím tudatosan van pesszimistára hangolva?
– A Farkasok éneke – Himnuszok rossz időkben, tökéletesen kifejezi jelenlegi gondolataimat, világérzékelésemet. Azok a dalok, amelyeket a Kormorán nyilvánosságra hoz, jelentős mértékben himnikus hangvételűek. Most rossz időket élünk. Nem csupán és nem is elsősorban a gazdasági problémákra gondolok, hanem arra a tudatos népbutításra, ami a sajtónak egy bizonyos részéből, a bulvártermékekből, a kereskedelmi és a közszolgálati rádiók, televíziók zöméből ömlik ránk. Elképesztő, amilyen intenzitással – és sajnos nem is sikertelenül – próbálják az emberek agyát átmosni.
– Önök mindig is a hivatalos divat ellen haladtak, régebben az olcsó sláger, ma a lélektelen high-tech muzsika ellenkultúráját próbálják megteremteni.
– Nyilván nem elsősorban valami ellen, hanem valamiért kardoskodunk. Tény, hogy az archaizáló magyar zene nyomvonalán elsők voltunk az úgynevezett popzenében. Valljuk, hogy aki kiáll a színpadra, annak a saját hangján illik megszólalnia, nem epigonkodni. A mi saját hangunk egyrészt a magyar nyelv, a magyar líra, a magyar költészet, a magyar népzene. Mi ezt akarjuk meghonosítani azzal a nemzetközi nyelvezettel beoltva, amit jobb híján rockzenének hívnak. Jutalmul agyonhallgatnak minket.
– Ön mégsem látszik boldogtalannak.
– Harminckét évvel ezelőtt, 1976-ban alapítottam a zenekart, utána bejártuk Nyugat-Európát, szinte az egész világot. Azért vagyok boldog, mert tíz évvel ezelőtt kialakult egy csapat, Géczi Erika, Tóth Renáta, Gáspár Álmos, Szabó Miklós, Zsoldos Tamás, Szűts István, Nagy László, Mr. Basary és jómagam. Ez a velem együtt kilenc muzsikus ugyanazt gondolja erről a világról, erről a nemzetről, erről a hazáról. Ez nem üzlet, hanem misszió, hitvallás, boldogságkeresés. Az elmúlt évben nagy sok koncertet adtunk, legutóbb például december 20-án szombaton a Körcsarnokban. Érzékelhető, hogy egyre többen jönnek a hangversenyeinkre. Meg tudunk tölteni egy sportcsarnokot, egy város főterét öt-hatezer emberrel. Ami azért fontos, mert bármennyire is nem játsszák a rádiók és a televíziók a dalainkat, sem a videoklipjeinket, titkos ellenállásként terjednek a dalaink. Hogyan, azt pontosan nem tudom. 1988-ból származik egy különös emlékem. Elkészítettem A költő visszatért című rockoperát Páskándi Géza librettójára, amit tíz alkalommal adtunk elő a Margitszigeten. Aztán eltelt sok-sok idő, s az albumot sehol máshol nem játszották. S mégis, amikor elkezdtünk turnézni, azt tapasztaltuk, hogy a közönség ismerte a dalok szövegét Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján. Lehet, hogy a jelenlegi kultúrpolitika nem kedveli a Kormoránt, a bulvársajtó agyonhallgat minket, de mégis érzem, hogy a hallgatóság szeret minket. Az embereknek ma hiányzik a lelki, a szellemi fogódzkodó.
– Tehát küldetést teljesítenek?
– Ön mondhatja, bár én azt szoktam mondani, hogy egy koncert egy nagymise. A prédikátor a zenekar, a befogadó közösség a hallgatóság, s egyik sem tudna működni a másik nélkül. Mi az energiáinkat a hallgatóság visszajelzéseiből kapjuk. Egyik legemlékezetesebb élményem egy picike, falusi futballpályához kötődik. Féltünk, már a focira teremtett környezet miatt is, de odajött az egész falu. S amikor A Napba öltözött leányból elkezdtük énekelni, hogy Én Istenem, jó Istenem, fogd meg árva, gyenge kezem, kétezer ember megfogta egymás kezét.
– Kicsit más hangnemben, ugyanakkor mégis rokon húrokon szól szerelemről, szeretetről az a tizenhat vers, ami az Őrizz meg engem című Koltay Gergely-kötetben megjelent. A CD-mellékletben szereplő dalokat első látásra furcsa öszszetételű társaság szólaltatja meg, bár valójában az a világ szörnyű, amelyben nem természetes, hogy különböző világnézetű művészemberek együtt szerepelhetnek. – A könyv és a CD ötlete Somlai Zsuzsától, a Szabad Tér Kiadó vezetőjétől származik. Nagyon ráérzett arra is, amit a kérdése sugall. Somlai Zsuzsa egy olyan lemezt és könyvet szeretett volna a dalaimból összeállítani, ami érzése szerint hiányzik az ember életéből. Mi ez? A szeretet. Ebből a témakörből már készítettem három szerzői albumot. Az első a Szerelemből szerelembe, ezt követte a Titkos szeretők, tavaly publikáltam az Égjen neked a fényt, ezekben összevegyítettem a dalokat prózákkal. 2008-ban ezt szánom adventi, karácsonyi, újévi ajándéknak. Ez az a gárda, amelyben ott van a feleségem, Farkasinszky Edit, Géczi Erika, Tóth Renáta, Gregor Bernadett, Benkő Péter, Demjén Ferenc, Gesztesi Károly. Horváth Charlie együtt szerepel Sárközy Anitával, Papadimitriu Athinával, Keresztes Ildikóval, Csernák Jánossal. A régi harcostársak, barátok hajlandók voltak egy közös album miatt öszszejönni, amiben mindenki a legjobbat adja. Példaadó lehetne a többi művészeti ág képviselőinek, hogy nálunk, zenészek között, egy kis szegmens kivételével, amely megpróbálja – sajnos sikerrel – kisajátítani a hazai rockmuzsika minden fórumát, nincs meg az, hogy a világnézeti különbségek életre szóló haragot eredményeznének. Ugyanakkor van egy másik nagy réteg, a többség, amelynek képviselői igenis szeretik egymást. Ha felveszed a telefont, s megkéred, jöjjön énekelni, nem azt kérdezi: mennyiért, hanem azt: mikor? S amikor a CD összejött, Somlai Zsuzsa kitalálta, hogy legyen belőle könyv is. A régi dalok mellett van három új, az egyiket Selmeczi Roland emlékére írtam, egyet mond Gesztesi Károly és a végén egyet énekel Charlie. A dalokban benne van életünk minden szépsége és szomorúsága, az élet teljessége, amit a szerelem kifejez.

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki